Történetek

Ezeken az oldalakon olyan rövid történeteket írok le, melyeket Mesteremmel éltem át.

Írások

Hogyan lettem tanítvány

Gyerekkoromtól kezdve érdekelt a spiritualitás, a természetfelettinek nevezett dolgok, és sok könyvet olvastam a témában. Aztán egyre inkább bejött a képbe a meditáció, és nagyon inspirált az, ahogy a mesterek beszéltek a meditációban átélhető tiszta, tágas tudatállapotokról, a végtelen békéről, a határtalan gyönyörről. A problémám csak az volt, hogy én ezt nem tudtam élni, és hiába olvastam újabb és újabb könyveket, vagy próbáltam azok alapján a meditációt, a dolog valahogy nem működött. Azt is mondhatnám volt egy tátongó szakadék aközött, amit tudtam, és amit képes voltam élni. A tudásom a meditációról pusztán elméleti volt, vagyis halott. Nem tudtam élni a békét, az örömöt, és úgy éreztem az életemben egy belső zsákutcába kerültem. A könyvek pedig nem mutattak kiutat ebből a zsákutcából.

Többször próbáltam magamtól meditálni, de mindig 2-3 hét után abbahagytam. Az egyik ok az volt, hogy nagyok voltak az elvárásaim, nagy víziókat vártam vagy valami hasonlót, de az nem jött, így feladtam. A másik az volt, hogy mivel nem éreztem azt, hogy igazán történik valami, türelmem sem volt tovább folytatni. Visszatekintve, a harmadik és talán legfőbb ok az volt, hogy még nem találtam rá arra az útra és mesterre, akivel meditálnom kellett, így nem is tudott a belső nyitás igazán létrejönni.

Visszatekintve már az általános iskolában elkezdődött bennem egy folyamat, amit tudatos önmegfigyelésnek nevezhetnék. Kezdtem figyelni azt, hogy mi az, ami bennem lezajlik, hogyan reagálok, vagy mások hogyan reagálnak arra, amit teszek. A gimnáziumban észrevettem, hogy elég jó intuitív képességgel vagyok megáldva, bizonyos dolgokat előre megéreztem. Ez a képességem aztán büszkévé is tett, hogy milyen könnyen mennek nekem ezek a dolgok, és ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy fentről az orromra koppintanak, és elkezdtek nem úgy sikerülni a dolgok, mint korábban. Így rájöttem, hogy ez egy képesség, amit csak kapok, de nem teljesen az enyém, mert visszaveheti az, aki adta. Itt még nem voltam tudatos abban, hogy ez már Mesterem belső nevelése lehet, akiről akkor még azt sem tudtam, hogy létezik. Csak később, mikor már egy ideje meditáltam vele, akkor tudtam pár dolog kapcsán visszavezetni, hogy ő a belső vezetésével már korábban is jelen volt az életemben, mint hogy megismertem volna őt.

Gimnazistaként, egy osztálykirándulás során, Budapesten jártunk, és egy könyvesboltba is eljutottunk. Ott kis böngészés után a kezembe akadt egy könyv, aminek az volt a címe: „Befelé vezető út – meditációs gondolatok napi használatra”. Beleolvastam, és megtetszett. Mesterektől és nagy spirituális keresőktől voltak gondolatok és tanítások a könyvben, mindegyik csak pár mondat, de volt bennük mélység, kellett rajtuk meditálni, hogy az ember a mélyére jusson a tanításnak. Elkezdtem olvasni, és bár nem értettem elsőre mindent, de úgy éreztem, ez egy jó gyakorlat arra, hogy csiszoljam spirituális érzékeimet. Később rájöttem, hogy ebben a könyvben több olyan mestertől származó idézeten is meditáltam, akik Mesteremhez is nagyon közel állnak belsőleg, mint Sri Aurobindo, Sri Rámakrisna, Szvámi Vivékánanda vagy Ramana Maharshi.

Nagymamám révén katolikus keresztényként nevelkedtem, ő tanított meg imádkozni. Így volt egy időszak az életemben, amikor minden vasárnap eljártam templomba, és az akkori belső életemhez hozzátartozott az is, hogy reggel és este imádkoztam kicsit, és mindig pár részt elolvastam a Bibliából: az Újszövetségből a Jézussal kapcsolatos részeket. Aztán egy belső indíttatásból még egy Jézus képet is kitettem a szobám falára, leültem elé, és elkezdtem a képre meditálni, és próbáltam azonosulni a képpel, illetve Jézussal. Mivel a kép a keresztre feszített Jézust ábrázolta, mindig nagyon szomorú lettem, valahogy egy fájdalom jelent meg bennem. Csak később jöttem rá, hogy ez a fajta Jézus-tudattal történő azonosulási próbálkozásom teljesen hasonlított arra a módra, ahogy később Mesterem Transzcendentális képére meditálok majd. Valahogy azonban a templomba járó életem sem hozott az életemben gyökeres változást – bár valamit kétségtelenül elindított bennem – de még mindig zsákutcában éreztem magam belsőleg.

Még mielőtt Mesteremre rátaláltam volna, 17-18 évesen megjelent bennem egy belső sürgető ösztönzés, hogy beszéljek az embereknek, hogy tartsak előadásokat. Fogalmam sem volt ez honnan jön, vagy miről is kellene beszélnem, de türelmetlenül vártam az idő elérkeztét, hogy ezt megtehessem. Akkoriban sok ún. ezoterikus irodalmat olvastam, s arra gondoltam, talán valami ilyesmiről kellene beszélnem, és néztem az általam már kiolvasott könyveket, hogy vajon mi lehet a téma, ami passzol. De nem passzolt egyik sem, egyikre sem jött az érzés, hogy ez lenne az. Csak amikor tanítvány lettem, akkor jöttem rá, hogy ez az, erről kell beszélnem. Mesterem útjáról, a meditációról, a spirituális életről.

Az egész helyzet akkor változott meg, amikor 1995 őszén, 18 évesen – mint a bécsi egyetem pszichológus hallgatója – elmentem egyik este sétálni Bécs utcáin. Ahogy jártam a házak között, hirtelen elemi erővel tört rám egy érzés, amit körülbelül így tudnék körülírni: zsákutcában van az életem, egyedül nem tudok kijönni belőle, szükségem van egy mesterre. Úgy éreztem magam, mint egy négyéves kisgyermek, aki el van veszve a sűrű sötét erdőben, és kétségbeesetten sír, mert haza akar jutni, vissza az elvesztett szüleihez. Tudtam, hogy van bennem valami több, valami mélyebb, és azt nagyon akarom, és szükségem van rá, de nem tudom elérni. Ez az intenzív érzés pár másodpercig tartott, és jött rá egy csendes, megnyugtató válasz belül: „Rendben lesz minden.”

Akkor nem tudtam, mi történt, csak később jöttem rá. Ott jelentkeztem be belsőleg tanítványnak. Jeleztem – jobban mondva a lelkem jelezte – a mesternek, hogy készen állok. Annak a mesternek, akiről akkor még semmit sem tudtam, még azt sem, hogy egyáltalán él-e vagy hogy hívják, de a belső sírásomra ott válaszolt. Ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.

Nem telt el sok idő, és megláttam ugyancsak Bécsben az utcán egy plakátot, amin egy spirituális mester fényképe volt. Néztem, és a szemén és a tekintetén az rögtön látszott, hogy ő ért a meditációhoz, s tőle biztos, hogy megbízható útmutatást kaphatok; ő egy oroszlán a meditációban, akire szükségem van. Hosszasan álltam az utcán, néztem és olvasgattam a plakátot. Érdekesnek találtam és jó érzés volt ott állni a plakát előtt. De akkor arra gondoltam, biztos drága egy ilyen előadás, hát hagytam a dolgot. Majd legközelebb, gondoltam. Mint oly sok kereső esetében az értelmem engem is hátráltatni akart, de szerencsémre az isteni kegyelem megmentett.

Két-három napra rá, meglátogattam Bécsben egy barátomat, ő is kint tanult az egyetemen, s ahogy beszélgettünk, egyszer csak odament az íróasztalához, kihúzta a fiókot, és elővett egy szórólapot, amit a kezembe nyomva azt mondta, hogy engem ez biztos érdekel. Nem nehéz kitalálni, ugyanaz a mester nézett velem erről a szórólapról is farkasszemet, mint a plakáton. Úgy éreztem megkongatták még egyszer a harangot, s akkoriban már nem nagyon tudtam hinni a véletlenekben, tehát elhatároztam, kerül, amibe kerül, elmegyek az előadásra. A szórólapon találtam egy telefonszámot, amit felhívtam, és azt a tájékoztatást adták, hogy az előadás díjtalan. Itt elkezdett még jobban érdekelni a dolog, mondtam, ezt nekem találták ki.

Nagyon kíváncsi voltam, és jóval az előadó előtt érkeztem, sokat vártam rá. Az előadáson sok olyat mondott, amiről már olvastam, de a légkör az valahogy megfogott. Volt ott valami a szavakon túl, amit érezni lehetett. Tisztán kivehető volt egy magasabb erő, és nyilvánvaló volt, hogy ez több mint puszta előadás. Bár nem nagyon akartam költeni, de az előadás végén mégiscsak megvettem a Mester „Meditáció” című könyvét, elkezdtem olvasni, és ez sokat hozott a belső életem szempontjából. A könyvben leírtak működtek, ráadásul pontosan azon a módon, ahogy le voltak írva, ez adta a könyv és a Mester hitelességét. Végre egy könyv, ami alapján tényleg működött a meditáció.

Az előadás után hamar indult egy tanfolyam is, ahol az első meditáció egy szív-meditáció volt. A mellkasunk közepén lévő szív-központra vagy csakrára meditáltunk. Ott éreztem azt, hogy bennem valami megnyílik, egy kapu tárul ki, s olyan békét és örömet éreztem, amit addig soha. Később rájöttem, hogy ezt a belső nyitást Mesterem, Sri Chinmoy csinálta meg nekem. Ez a belső nyitás hozott ki végül a zsákutcából.

A tanfolyam a bécsi Sri Chinmoy Centerben zajlott, ahol sok kép ki volt helyezve a Mesterről. Néztem a képeket, de egyáltalán nem volt idegen, sőt nagyon is ismerős volt. Nagy öröm volt nézni a Mesterről a képeket, s egyik-másik előtt hosszabban is elidőztem. Úgy éreztem magam, hogy hazajöttem. Mindig is ezt kerestem, s most végre itthon vagyok. Ez az én utam. A Mester el is fogadott. Nagyon boldog voltam, s akkoriban kb. 5-10 centivel a föld felett jártam, legalábbis ez volt az érzésem. Nagyon jó volt rátalálni arra, amit mindig is kerestem. Később Mesterem egyik könyvében olvastam, hogy ha egy mester képe örömöt ad, akkor az adott mesterrel az embernek belsőleg kapcsolata van. Ezt én nagyon éreztem, és végre az életemben először azt éreztem, hogy a legjobb úton vagyok a valódi boldogság felé.


2007. október 11. – Mesterem Mahaszamádhija

Épp hazafelé tartottunk a feleségemmel, és az úton arról beszélgettünk, vajon mi lesz, ha Guru már nem lesz velünk testben. Elhagytuk Győrt, amikor megszólalt a mobilom. Jött a hívás, hogy nem jó a hír, Guru elhagyta a testét. Mindezt nem úgy képzeltem megtudni, hogy közben 130 km/h-val hajtok az autópályán. Ahogy meghallottam a hírt, rögtön hívtam az óváriakat, hogy jöjjenek a centerbe és meditáljunk, mert Guru elment. Ahogy letettem a mobilt, elkezdtem Gurura koncentrálni, és a tudatom valahogy máshová került. Alig vártam, hogy hazaérve lezuhanyozzunk, átöltözzünk, és bemenjünk a centerbe, hogy teljesen átadhassam magam a meditációnak.

A centerbe mindenki, aki tudott eljött, hosszan meditáltunk, teljes lélekteli csendben. Ezt éreztük méltónak ahhoz, hogy fogadjuk Guru „utolsó” áldásait, amit távozásakor a világ minden táján élő tanítványának felajánl. Persze Guru nem ment el, mert azóta is itt van velünk, és belső vezetése semmit sem gyengült. De ott a centerben, míg meditáltunk többször küzdöttünk a könnyeinkkel, hiszen az a test, mely annyi áldást osztott, mely annyit mosolygott, mely annyi mindent felajánlott a világnak, mely annyit szenvedett, mely hordozta azt a végtelen tudatot, ami Sri Chinmoy, nincs többé velünk. A mester fizikai elvesztése miatt, mindannyian szomorúak voltunk, mégis egy oly ünnepélyes és erőteljes isteni jelenlét volt érezhető a meditációban, ami a következőre hívta fel a figyelmünket: „Nem mentem el! ITT VAGYOK! Veletek. Semmi nem változott! Minden ugyanúgy megy tovább.” Ez felülírta a szomorúságunkat.

A meditációban Guru végtelen, mindent magába ölelő szeretete, törődése és vigasztalása volt érezhető. Az egész lénye mintha átölelt volna.

Mikor már egy ideje meditáltunk, és kézzel fogható volt Guru jelenléte és Tudata, az jutott az eszembe, hogy a nagy mesterek, mikor eltávoznak, néha megjelennek tanítványaiknak. Ahogy jött ez a gondolat, Gurut arra kértem, hadd láthassam Őt, ha csak egy pillanatra is. Guru szeretettelien engedett a kérésemnek. Láttam őt. De nem 76 évesnek. A forma, ami meditációmban jelent meg nem volt több 25 évesnél. Egy ragyogó, mosolygó, fényes alak volt. Az arca ragyogott, és egy hatalmas mosolyt hordozott. Az egész lényből egy határtalan szeretet áradt, mely szívem mélyéig hatolt, és teljesen átölelt. Ez volt a legszebb alak, a leggyönyörűbb forma, amit valaha meditációmban láttam. Mindig is szerettem Guru mosolygós fényképeit, de azok messze nem adják vissza azt, amit akkor, ott a meditációmban láttam. Az valóban leírhatatlanul szép volt. Guru valóban szépen „búcsúzott”, s teljesen feledtette a fizikai test elvesztése felett érzett szomorúságomat.

Mi az élet?

Egyik alkalommal, mikor New York-ban voltunk, ültem a pályán egy padon, ahol Guruval szoktak lenni a találkozók. Hirtelen egy ellenállhatatlan kérdés merült fel bennem: mi az élet? Sürgősen és azonnal meg kell tudnom mi az élet! Ez olyan érzés volt, mintha egy utas lennél, de valamit elvesztettél volna, és meg kell találnod, hogy értelme legyen az utadnak. Úgy éreztem, ahhoz hogy az életemnek igazán értelme legyen meg kell tudnom, mi az élet, miről szól az élet, mi az, amit élek. Olyan mintha mennél egy úton, és természetes, hogy mész az úton, de hirtelen megállsz, körülnézel, és felteszed a kérdést, hogy mi ez az út. Természetes, hogy éljük az életet, de mi az élet? Az érzés nem engedett, választ kellett kapjak a kérdésemre. A válasz nem sokat váratott magára. A következő mondat fogalmazódott meg bennem: „Constantly growing realisation-perfection.” vagyis folyamatosan növekvő megvalósulás-tökéletesség. Guru válaszolt a kérdésemre, és mint mindig, ezzel a pár szavas tömör válaszával tökéletesen fején találta a szöget, ez pontosan az a válasz volt, amit akkor kerestem.

Meghívó reggeli futásra

Ez egy augusztusi ünnepség alkalmával történt. Este érkeztünk meg NY-ba, és rögtön a szállásra mentünk, hogy másnapra kipihenjük magunkat. Fél hatra beállítottam az órámat, és lefeküdtem. Hat órakor volt a bejáratott meditációs időm, de most korábban felébredtem. Az érdekes az volt, hogy volt bennem egy sürgető érzés, hogy nem szabad visszafeküdnöm, fél hatig, hanem fel kell kelnem meditálni, és a tervezettnél korábban kell kimennem futni. Belsőleg még az is meg volt határozva, hogy hol kell futnom; egy bizonyos helyen, egy kijelölt pályán. Ez az a hely volt, ahol a 3100 mérföldes verseny szokott zajlani. Így felkeltem, gyorsan zuhanyoztam, meditáltam, és kicsit sietősen kezdtem húzni a futócipőmet, hogy időben odaérjek. Odaérjek, de miért? Az értelmemnek kicsit furcsa volt a helyzet, mivel nem teljesen értette miért kellene sietni, hiszen a reggeli futásra még bőven volt idő, de az érzés belül megkérdőjelezhetetlen volt, és egy belső öröm kísérte. Aztán elég korán ki is értem a pályára, és elkezdtem futni ott a köröket. Pár futó már volt ott, ezen kicsit meg is lepődtem, ilyen korán mit keresnek a pályán. Ez egy 8-900 méteres körpálya volt, és alig tettem meg 2-3 kört, amikor egy kicsi kék kocsi jön pont velem szembe, pont olyan, mint Gurué. Nézem, ahogy közeledünk egymáshoz, a sofőr olyan, mint Guru. Mikor még közelebb értünk, felismertem, hogy a sofőr tényleg Guru volt. Majd kiugrottam a bőrömből, és egy hatalmas örömérzés tört rám, ami felvillanyozta egész lényemet. Ott értettem meg, mi volt ez a sürgető belső érzés, hogy jöjjek korábban futni a pályára. Ez Guru meghívója volt. Futottam jó pár kört, és Guru többször is megfordult kocsival a pálya körül, így párszor elmentünk egymás mellett. Később megtudtam, hogy Guru 1-2 napja már játszotta ezt a tanítványokkal, és viszonylag korán kezdett körözni a kis kék kocsijával, de mindig kicsit más időpontban jött ki. Guru ezzel a tapasztalattal nagy örömet adott rögtön az augusztusi ünnepség elején.

 

Comments are closed