A spirituális életben az elme alázatossá kell váljon, ha egy mestertől akar tanulni. Az ember, mint gondolkodó lény, nagyon büszke a fejlett, intellektuális képességére, de az intellektuális elme a legnagyobb akadály tud lenni a spirituális fejlődésben. Miért? Mert az elme, ha megismer egy tanítást a mestertől, akkor rögtön elkezdi megítélni, elkezdi elemezni és boncolgatni, a saját eddigi tapasztalataival összevetni, igyekszik beilleszteni saját eddigi tudás-keretébe. Hibát talál benne, kétségek születnek, stb. Ezen keresztül elválasztja magát a mester bölcsesség-tudatától, és semmit nem nyer.
A mi utunk a szív útja. A szív gyermeki hittel azonosul a mester tudásával, és spontán módon tudja és érzi, hogy az helyes. Ha tudod, hogy egy mester Isten-megvalósult, akkor a kételkedő, mentálisan ítélő elmét nem szabad engedned, hogy labdába rúgjon. Ha engedsz neki, a mester sehová sem tud téged vinni, nincs mit tanulnod a mestertől.
A mester olyan, mint egy tudati létra, aki előtted áll, s ezen a létrán te felmászhatsz a legfelsőbb Isteni Valóságba. De ez csak akkor működik, ha nem elméd kételkedését, hanem szíved isteni hitét használod. Ha azonosulsz a mester bölcsesség-tudatával, és egységet hozol létre a tanításával, akkor a létrán gyorsan haladsz felfelé.
Istent soha nem fogod megérteni mentális diskurzusokkal, sem a lelkedet. Csak ha azonosulsz a benned rejlő isteni valósággal, a lelkeddel, akkor értheted azt meg. De a megértés itt nem mentális síkon zajlik, itt a megértés azonosulás. Ha a szíved egységével azonosulsz a mester tanításával, akkor az megnyílik számodra. Ha kétkedő, elemző elméd használod, akkor a tanítás csukva marad. A szív útja az, ami az embert a leggyorsabban célba viszi. Ha ezen az úton haladva az elme megvilágosodást nyer, akkor az egy nagy teljesítmény. De a kételkedő elme a legnagyobb akadály, amin túl kell menj. Így mindig a szív bölcsességét keresd, ami a meditáció alázatos csendjében tud előjönni.